Valahogy a rákkal kapcsolatos cikkek, blogok, könyvek mindig megtaláltak. Ahhoz tudnám ezt a vonzódást hasonlítani, mint mikor az ember lelassít az autópályán bámulni, mi történt a szalagkorlát túloldalán. Szimpla katasztrófa-turizmus fűszerezve egy kis horror-film nézős borzongással. Ismerős?
Aztán egy szép napon, 39 évesen, makk egészségesen, 2 kisgyerek édesanyjaként, a GYES-em kellős közepén arcon csap a diagnózis. Már nem csak nézem, vajon mi történt a túloldalon, én vagyok a túloldalon. Rákos vagyok. Mellrákom van.
De mióta? Hogy történhetett? És miért én? Sportolok, odafigyelek, mit eszem, nem iszom, nem dohányzok, mindkét gyerekem anyatejes (ez is csökkenti ugyanis a mellrák kockázatát, bár nem emiatt szoptattam őket, mielőtt valaki félreértené...).
A bal mellemben van egy 3,5 cm-es daganat, és egyelőre két nyirokcsomóban egy-egy másfél centis. Hogy van-e további áttét máshol, még nem tudom.
Jelenleg az utam legelején tartok, a mell biopszia eredménye még meg sincs, de mivel a nyirokcsomóé valamiért hamarabb készen lett, innen tudom a diagnózist, mellrák. Ezen a blogon szeretnék leírni mindent, testi-lelki folyamatokat, kezeléseket és a reményteli gyógyulásról is szeretnék majd beszámolni.
És hogy hogyan derült ki?
Kislányom, H. jelenleg 8 hónapos, novemberben született, és valamikor tavasszal éreztem először, hogy a bal mellemben van egy nagyobb csomó. Gyorsan megnéztem a másik oldalon is, és ott is éreztem, ugyanott. Megnyugodtam, biztos voltam benne, hogy tejmirigyeket érzek. De nem hagyott nyugodni, mikor júniusban mentem az éves rákszűrésemre a nőgyógyászhoz, megkértem, nézze meg. Ő adott SOS beutalót ultrahangra. Másfél hét múlva mentem is, az ultrahang után azonnal átküldtek mammográfiára, az ad ugyanis biztosabb diagnózist. Itt jegyzem meg, hogy a mammográgia nem olyan szörnyű! Nem mondom, hogy minden héten ott lebzselnék a gép körül, várva, hogy jól összepréseljék a cickóimat, de fájni nem fájt.
Már itt látszott, hogy ez sem ciszta, sem tejmirigy nem lehet, csak daganat. Azonnal vettek mintát a mellemből és az egyik nyirokcsomóból. A mintavétel sem volt vészes, pedig felkészítettek, hogy szar lesz. Én persze bőgtem, ott esett le először, hogy ez biza rák is lehet. A doktornő azt hitte, félek a mintavételtől, de a maszkom mögül kicsurgó taknyomat törölgetve felvilágosítottam, hogy én inkább a lelettől félek. Két gyors szúrás volt, mindkettő után az asszisztens szorítókötésként gézlapot nyomott a mintavétel helyére, de olyan erővel, hogy a mellem egy hétig a szivárvány minden színében játszott.
A nyirokcsomóból vett minta eredménye egy hétre rá készen is lett, addig egy halvány reménysugaram még volt, hogy esetleg mégsem vagyok rákos, de egy szép nyári péntek reggel az EESZT-n feketén-fehéren (amúgy kék-fehér a honlap, de mindegy) ott volt az eredmény, ami az egész eddigi életemet egy pörgőrúgással kibillentette a helyéről, és az csörömpölve a földre hullott.
Hát itt tartok most, a másik leletre várva, hogy tudjam, hogyan tovább.
