Mindössze két és fél hete derült ki, hogy mellrákom van, de azóta a gyerekeim elaltatása utáni kb. egy órányi énidőm nagy részét a neten való kutakodásokra szántam. Mondjuk az olvasgatást, sorozatnézést jobban élveztem, de az élet nem póniudvar, ahogy a Németországban élő unokatesóm szokta mondani.

Rákerestem én már mindenre, többek között arra is, mit mondanak a gyerekpszichológusok arról, hogy a különböző traumáinkba mennyire érdemes beavatni a gyerekeinket.

Egyöntetű véleményként olvastam, hogy az orosz-ukrán háború, a rezsicsökkentés csökkentése, a halálos betegségek nem nekik való témák, ezekről ne előttük beszélgessünk. Ezt értem is és természetesen egyet is értek, de jobban utánaolvasva és a saját érzéseimre hagyatkozva azért cizelláljuk egy kicsit, mert ugye azt senki sem gondolja, hogy az 5 éves, korához képest sokkal intelligensebb, de érzékeny kisfiamat én majd jól beleteszem egy hangszigetelt akváriumba, ahonnan csak a virágos rétre és napsütésre van kilátás. Ha a párommal mindig megvárnánk, hogy ő elaludjon vagy ne halljon minket, szerintem soha nem beszélgetnénk, csak arról, hány szál kolbászt hozzon a piacról.

A gyerekek brutális antennákkal rendelkeznek és a legapróbb hangremegést és félbehagyott mondatot detektálják, méghozzá azonnal. A szakemberek szerint pedig két hozadéka van ennek abban az esetben, ha teljes hírzárlatot rendelünk el a családban. Az egyik, hogy a gyerekben (remélhetőleg) életében először felsejlik az érzés, hazudnak nekem. Nem mondanak igazat, nem az igazat mondják és nem a teljes igazat mondják. A másik pedig, és ebben minden gyerekekkel foglalkozó szakember egyetért, hogy a gyerekek hajlamosak minden krízist magukra vonatkoztatni és automatikusan azt hiszik, miattuk történt, ők a hibásak. Egy bizonyos életkor alatt még elhiszik, hogy a gondolat szó szerint teremt, és anya betegségét annak tulajdonítják, hogy egy veszekedéskor csúnyát gondoltak róla.

Képzeljük magunkat a helyükbe: érzem, hogy valami nem stimmel, anyának könnyes a szeme, sír minden ok nélkül, de ha kérdezem, azt mondja, minden rendben. Hazudik nekem, lehet, hogy már máskor is hazudott? Biztos rosszat tettem, de mit? Valamiről sutyorogtak apával, a cicijéről volt szó, a múltkor a bírkózás közben megrúgtam véletlenül, biztos miattam van valami nagy baj. 

Én ezt nem akartam. 

Már azt is elmondtam neki, hogy csomó van a mellemben. Azóta is minden fejleményről tud. Azt nyilván nem tudja, és nem is fogja tudni, hogy ez egy halálos betegség is lehet, de az ő szintjén elmondtam neki, mi várhat rám. A kezeléseket, a műtétet, bent kell aludnom a kórházban, mint amikor a húga született, hogy lehet hányingerem majd, miben tud esetleg segíteni. Például szót fogad. Néha.

Vigyázni kell azonban, hogy jól belőjük az "ő szintjét", néhány dologba én bizony csúnyán beleszaladtam. Számomra a kopaszság például egy mellékes dolog (vagy most ezt gondolom...), de rajta láttam, hogy komolyan megrémítette a gondolat, hogy nem lesz hajam. A sugárkezelést úgy értelmezte, egy fegyverrel lőnek majd rám, teljes pánikban próbáltam menteni a helyzetet, magyaráztam neki a láthatatlan, varázserővel bíró sugárnyalábokról. Ez utóbbi (varázs)porhintés egyébként sokkal emészthetőbbé teszi számukra az egészet, használjuk hát bátran a mesei elemeket. Nekem ez amúgy  komoly kihívás, a racionalitás a szupererőm. 

Összességében úgy érzem, N. nem szorong az egész miatt, legalábbis nem látom rajta. Nincsenek hirtelen kérdései az ügyben, mintha hosszas ragódás után végre meg merne kérdezni valamit. 

Aztán meglátjuk, ahogy megyünk bele a sűrűjébe, hogyan küzdünk meg ezzel az egésszel. Hogy nem lesz póniudvar, az biztos.