Majdnem egy éve írtam utoljára, sok minden történt, igyekszem bepótolni. Ezt a bejegyzést tavaly Mikuláskor írtam, mikor Pelé bejelentette, hogy IV stádiumú rákja van. Ő sajnos azóta elment.
Én azóta is jól vagyok szerencsére, szeretném folytatni a blogot, mert jól esik leírni a gondolataimat a rákról, a gyógyulásról vagy most éppen a halálról. Bár az alábbi sorokat az egy évvel ezelőtti, kopasz énem írta, azóta sem gondolom másként. Tehát: halál.

Ez a téma természetesen a diagnózis óta érlelődik bennem. Időről időre előveszem, mint valami ritka ékszert a dobozkájából, megforgatom, minden oldalról szemügyre veszem, talán fel is próbálom, aztan egy hirtelen mozdulattal bevágom, vissza a dobozkájába, a fedelet rácsapom, dühösen el is hajítom, hogy ott rohadjon meg. 

Nem árulok el nagy titkot, hogy ez és a szenvedés az a két dolog, ami mindenkinek eszébe jut a rákról. Csontsovány, sápadt, fejkendős emberek, akik görbe háttal lézengenek csak, hol rendelőbe, hol vérvételre, műtétre be és -ki. 

Mikor koranyáron voltunk a gyerekekkel a Csodák Palotájában, ott volt egy rákbeteg nő, a fent leírt fizimiskával, és én is arra gondoltam - tekintetemet gondosan elkapva - , hogy ez az ember nyilván haldoklik, hiszen szemlátomást rákos. (A sors fintora, hogy akkor már én is rákos voltam, csak nem tudtam róla.)

Tegyük hát ezt az egészet rendbe, de izibe'!

A ráknak négy stádiuma van, a súlyosságától függően: az első kettő a "lájtos", műtéttel kezdenek, utána esetleg preventív jelleggel ún. adjuváns kemoterápia, néha sugár. A III-as stádiumban már mindig kemóval kezdenek, a daganat mérete, esetleges nyirok érintettség miatt csak a neoadjuváns kemoterápia után lehet szó műtétről, majd sugárról.

És akkor elérkeztünk a IV-es stádiumhoz, ami sajnos mindenkinek a fejében összekapcsolódott a halállal, de legalábbis hosszas haldoklással, és sajnos ez alól sokszor az orvosok sem kivételek. IV-es stádiumban minden esetben van nyirok érintettség, és távoli áttét(ek). A mellráknál leggyakrabban csont, máj és tüdő. Nekem a tüdőm és májam érintett még, ez a friss ct eredményből eléggé valószínűsíthető, mert az augusztusi ct óta csökkent ezek mérete is, ergo attétem van.

De! A palliatív kemoterápia nem egyenlő azzal, hogy itt nincs mit tenni. Nyilván az 5 éves túlélési statisztikák már sokkal rosszabbak, ez tény, de a kemoterápia teszi a dolgát akkor is, ha több helyen fejti ki a hatását. A daganatok csökkennek, nem nőnek, és féken tarthatók. El is tűnhetnek. A kemoterápia után van lehetőség biológiai terápiát folytatni, mely kordában tartja a betegséget, visszanő a hajunk, dolgozunk, karacsonyfát díszítünk és toronyugrunk. Éljük az életünket ugyamúgy, mint ti. A rák ma már nem egyenlő az instant halállal. Kérek mindenkit, hogy törölje ki a szánalmat a szeméből. Igen, talán haldoklunk minden lélegzetünkkel, de ez alól senki sem kivétel, te sem. Minden egyes perccel közelebb kerülünk halálunk napjához, ha rákosak vagyunk, ha nem. 

A rákkal együtt lehet élni hosszú ideig. Remélem A., a pszichológusom nem bánja, hogy leírom az egyik páciense történetét.

A terápián rendszeresen alkalmazzuk a vizualizációt, elképzeljük, ahogy gyógyulunk, ahogy hullanak a rákos sejtek, ahogy belépünk a mi saját gyógyító szobánkba, ahogy belső vezetőnkkel találkozunk. Az említett hölgy a vizualizáció alatt menekült egy szörny elől egy erdőn át, folyton elesett a kiálló gyökerekben, a szörnyeteg pedig a nyomában volt, nem volt menekvés előle. Egyszer csak elfáradt, összeroskadt a földön és szembe fordult üldözőjével, feladta a küzdelmet. A fák közül pedig elősomfordált a kopasz farkas a Kismalac és a farkasok meséből, nyüzüge, sovány jószág, lehorgasztott orral. A nő felnevetett: "Előled menekültem? Már nem félek tőled, elmehetsz." De a farkas nem mozdult mellőle. Ekkor a nő kinyújtotta a kezét, megsimogatta a farkas fejét és azt mondta neki: "Tudod, mit? Tarthatsz velem. Menjünk együtt tovább!" És elindultak. Azóta együtt bandukolnak az élet ösvényén.