Már régóta szerettem volna egy bejegyzést szentelni a hajamnak, az ő sorsának, történetének bemutatására. A bejegyzés apropója, hogy a minap megjött a rendelt a hajvasalóm, így ma, életemben először (na jó, másodszor…) kivasaltam a hajam.
A kopaszság ugyebár a rákos betegek skarlát betűje, legalábbis a köztudatban ez él. Ezt szeretném árnyalni.
Először is, fontos tudni, hogy nem mindegyik kemoterápiás szertől hullik ki az ember haja, illetve van, amitől hullik, de nem leszünk teljesen kopaszok, csak jócskán megritkítja a sörényünket. A kemoterápia alatt egyébként van lehetőség jégsapkát kérni, ami lejegeli a fejbőrt, míg lecsorog a kemó, így a gyógyszer nem jut el a hajhagymákig. Kellemetlen viselet, az ember 2-3 óra után alig várja, hogy végre levehesse. Ellentmondásos eredményeket hallottam róla, én nem próbáltam, de pár kemót végigültem egy sráccal, aki tizet tolt le így és sűrű haja volt az utolsó alkalommal is. (Mellékszál, de a srácot az utolsó alkalom után meglepi várta az utcán, a cimborái konfettivel, trombitákkal és a We are the champions című slágerrel ünnepelték őt. Még én is bőgtem az utca túloldalán. Vissza a hajamhoz.)
Én olyan szert kaptam, ami nem okoz tar kopaszságot, ezt előre persze nem tudtam. A kemók kezdete előtt levágattam egész rövidre a hajamat, sok helyen olvastam tanácsként, hogy jobb így, mikor elkezd hullani az ember haja, nem a hosszú szálakat kell szedegetni. Egyrészt valóban ezt diktálta a praktikum, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy a kezemben maradt a kontroll. Én döntöttem így, nem a rák hozadéka volt a hosszú hajam lenyírása. Egyébként egyszerűen bementem a Kék Golyó közelében egy fodrászatba, ugyanis két vizsgálat között volt szabad másfél órám. Kértem, hogy vágják egész rövidre, mert hamarosan úgyis kihullik. Végigbőgtem az egészet, szegény fodrász lányt borzasztó zavarba hoztam.
A hajamat mindig szerettem. Hosszú, vastag szálú, göndör barna hajam volt, és sok göndör hajúval ellentétben tudtam vele bánni, bár néha én is a pokolba kívántam, mikor reggel felébredtem és meredezett a szélrózsa minden irányába. Életemben többször gondolkodtam azon, milyen lenne fogni és nullásgéppel lenyírni, hogy mennyivel könnyebb lenne a fejem, hogy nyáron nem melegítene annyira, ilyesmik. Ismeritek azt a mondást, hogy jól gondoljátok meg, mit kívántok, mert valóra válik. Nálam ez a második kezelés után történt.
Ugye rövid hajjal vágtam bele a kemokba, ez persze göndör hajnál jó tíz centis hosszt jelentett, ami felpöndörödve vonta körbe a fejemet. Az első kezelés után elkezdett ugyan hullani, de minimálisan. A második kezelés után aztán bedurvult, beletúrtam és rengeteg szál a kezemben maradt, meg hullott is szanaszét. A hajnyíróért végül akkor nyúltam, mikor napok óta alig tudtam aludni attól, ahogy fájtak a hajhagymáim. Szentelek majd egy külön bejegyzést a leghülyébb kemós mellékhatásoknak, ez listavezető lesz, szerintem. Hosszú hajú olvasóim ismerhetik az érzést, mikor sokáig lófarokba van kötve szorosan az ember haja, este lebontod és az egész fejbőröd, hajtöved fáj pár percig. Na, ugyanez, csak napokig. Megkérdeztem egy sorstársamat, hogy elmúlik-e, ha lenyírom. Azt írta, igen. Bementem a fürdőbe, fogtam a párom hajnyíróját és nekiestem. A végén hátul megigazították, és ennyi. Volt-nincs haj.
A további kezelésektől a haj nem tud rendesen nőni, de mint mondtam, nem voltam fényes fejű tar kopasz, inkább szőrös krumpli, kb 2 havonta átmentem rajta a hajnyíróval, csoffadt, vékony kis szálacskák borították a fejemet. 7 hónapig kaptam kemoterápiás kezelést, a hajam szempontjából szerencsére ez pont a téli időszak volt, amikor úgyis mindenki sapkát hord. Bár vettem parókát (van ra 30 ezer tb támogatás, hejj!), számomra kényelmetlen volt viselni. Jópárszor azért élveztem a viselését, mert állig érő egyenes volt és végre lehetett frufrum! Ez göndör hajjal szinte elképzelhetetlen! De azért kegtöbbször turbánokat hordtam, kaptam is pár egyedi darabot, nagyon szerettem őket. Csinosnak és nőiesnek éreztem magam bennük. Egyedül az zavart, hogy a fülemet is leszorította és részben lefedte, sokkal rosszabbul hallottam emiatt, illetve nap végére már fájt a fülem teteje.
A tavasz beköszöntét úgy vártam, mint egy falat kenyeret, március 30-án kaptam a tizedik, utolsó koktélt, a májusi melegek beköszöntét pedig már sapka nélkül ünnepeltem, igaz, még G.I. Jane fejjel. Most több, mint tíz centis a hajam kivasalva, pöndörödve persze rövidebb, és hajlamos összevissza állni. Elég nagy szívás a lenövesztés folyamata. Mondanám, hogy nem érdekel, mert itt vagyok, élek és csak ez számít, de ki kell ábrándítanom mindenkit, sorstársakkal való beszélgetések után arra jutottam, hogy a rákkal való szembenézés nem azt jelenti, hogy megvilágosodtunk és mostantól csak az Igazán Fontos Dolgok töltik ki a mindennapjainkat és jelentéktelen apróságok már nem hoznak ki a sodrunkból. Sajnos de. Nagyon örülök, hogy megjött a hajvasalóm.
Ha a hajam elvesztése eszembe jut, egyáltalán nem érzek szomorúságot, nem éltem meg hatalmas krízisként, a fodrászt leszámítva nem is sírtam miatta. (Abban az áttétes diagnózis utáni pár hétben egyébként a Kék Golyó 50 méteres közelébe érve random zokogásban törtem ki.) Egyetlen dologtól facsarodik össze a szívem a mai napig, ha eszembe jut: a kisfiam arca, mikor meglátott kopaszon. Na, ő sírt. Az ő jelenlétében nem lehettem kopaszon, csak sapkában, még fürdéskor, alváskor is, gyakorlatilag mindig. Azt mondta, addig hordjam, míg vissza nem nő hosszúra. Szerencsére hamar megenyhült, mikor nőni kezdett.
A kislányom még túl kicsi volt, hogy felfogja, ő szegénykém csak azt hitte, télen bent is sapkát hordunk, ezért 2022 telén szinte csak olyan fotó készült róla, amin rózsaszín nyuszis sapkában virít. Néha a kutyára is ráadta. Ő se maradjon ki a jóból.
