Azt, hogy rákos lettem, sosem titkoltam senki előtt. A közeli családtagok, barátok nyilván az első perctől fogva értesültek mindenről, és mivel a diagnózis maga egy hatalmas, életreszóló trauma, az első időkben még egy sima, idegenekkel folytatott beszélgetés alkalmával is nehéz volt magamban tartanom. Én így reagáltam rá, majd kibuggyant belőlem. A fejemben semmi másnak nem maradt hely.
Emiatt viszont sokféle reakciót hallgattam végig az elmúlt hónapokban, számos beszélgetésen vagyok túl, és kezd kikristályosodni, mit nagyon rossz hallani. Ez persze nem a ti hibátok, sem az enyém, igazából senkié. Az is lehet, hogy amiket most itt olvastok, másnak nem esik rosszul. Bár azért sanszos, hogy de...
1. "A nagybátyám/-néném/nagypapám/-mamám is rákban halt meg." A nagy kedvencem. Nyilván asszociál ilyenkor a beszélgetőpartner a rákról, de hát na. Halálról nem beszélünk, egyáltalán. Csak, ha nagyon közeli a kapcsolat, és akkor is csak, ha a beteg hozza fel. Egyébként tabu. Helyette: "A nagybátyám/-néném/nagypapám/-mamám is rákos volt, de kigyógyult belőle." Biztos ismerünk valakit, vagy olvastunk egy inspiráló történetet ráktúlélőről, bátran osszuk meg a beteg ismerősünkkel. Én konkrétan vadászom az ilyen sztorikat.
2. "Majd kinő a hajad!" Igen, tudom, de egyrészt nem tudhatod, meddig kapom még a kezelést, lehet, hogy évekig. Másrészt most viszont rohadtul kopasz vagyok és nem vigasztal, hogy egyszer majd kinő. Most idegesít, hogy folyton a fülemre van húzva a turbán, és nem hallok rendesen, hogy a parókától viszket a fejem és hogy van egy ronda biborcsók a fejemen, aminek a létezéséről sem tudtam eddig. Helyette: "Sajnálom, hogy le kellett nyírnod a hajad, nehéz lehet most." Ennyi. Ez amúgy jollyjoker mondat. Esetleg megkérdezheted, van-e szükségem kendőre, mindenkinek van néhány sosem használt kendője. Én meg tudnám variálni a színeket.
3. "Biztosan meggyógyulsz." Az egyik legkeményebb dió, mert én is ezt mondanám. Pozitív is. Állítás is. Tehàt minden szempontból jónak tűnik. És valahogy mégsem működik. Sírhatnékom támad. Mert nem vagy mindentudó. Én sem. Tán még a Jóisten sem. Senki sem tudja, hogy meggyógyulok-e. Ha az embernek pl. áttétes rákja van, az nem gyógyul meg. Ott szintentartás van, esetleg tünetmentesség, remisszió. De még a sima ráknál is van kiújulási kockázat, így a "kigyógyultam a rákból" szöveg egy elég nagy illúzió. Az alkoholizmushoz hasonlóan örökké veled marad, a tudat és a lehetőség legalábbis mindenképp. Helyette: "Miben tudom segíteni a gyógyulásodat?" Beszélgetés, onkológus keresés, egy jó könyv, pszichológus ismerős. És csörögjetek néha az emberre vagy dobjatok egy üzenetet, ha eszetekbe jutok.
Sajnos a diagnózis emel egy láthatatlan falat a rákos beteg köré, az ember úgy érzi, egyedül van benne még akkor is, ha támogató környezet veszi körül. A falon belül pedig csak a sorstársak vannak, akikkel viszont nagyon közeli kapcsolat alakulhat ki. És erős a gyanúm, hogy a közeli hozzátartozók is érzik ezt a falat, sőt megkockáztatom, körülöttük is van egy, ami mögé pedig mi nem látunk.
Azt hiszem egyébként, hogy nekik nehezebb. Mi tesszük a dolgunkat, küzdünk az életünkért. Ők pedig maximum csak asszisztálhatnak hozzá és csendben halálra aggódják magukat.
