Ahogy telik az idő, úgy ülepszik az emberben még egy ilyen hatalmas, villámcsapás-szerű krízis is, mint a rák-diagnózis. Nem könnyebb lesz, csak a fejünk tisztul ki egy kicsit, ami lehetővé teszi, hogy hátralépve a problémától megvizsgáljuk, mit tehetünk egy ilyen helyzetben. 

Az elejétől fogva tisztában voltam vele, hogy a rák egy több ismeretlenes egyenlet. Az interneten sorra lehet olvasni onkológusok véleményét, miszerint a rák kialakulásához a genetikai tényezők mellett a környezeti ártalmak, az életvitelünk és a lelki egészségünk, illetve annak hiánya is hozzájárul. Hogy valakinél mi az az utolsó csepp a pohárban, ami átbillenti a testet, ezt persze senki sem tudja. A tehenek tejében is kimutatható mikroműanyagok? Esetleg a vasárnap jóízűen elfogyasztott rántott hús, vagy kissé szenesre égetett grillezett tarja? A faluban telente gomolygó szmog, amit a fatüzelésű kályhák ontanak magukból? Egy erőteljes hormon változás? A folyamatos, oldhatatlan szorongás, mely néha fojtogatja az embert? Sose fogom megtudni.

Néhány érdekesség, amikbe az utóbbi időben belebotlottam arra sarkallt, hogy átgondoljam, milyen terápiás lehetőségeim vannak. Rákbetegség esetén ugye a két véglet a következő: a teljesen alternatív vonal, ami a hagyományos, nyugati orvoslásban bevett terápiát (kemoterápia, sugárkezelés, műtét) teljesen elutasítja, a lelki elakadások feloldását helyezi fókuszba. Ezt kiegészíti az étkezési szokások megreformálása, esetleges csodaszerek, szuperélelmiszerek, böjt, stb. bevetése. A másik véglet jelenleg, hogy a beteg teljesen aláveti magát az orvos, mint Isten felsőbbrendű, mindenható mivoltának és passzívan szemléli önmaga kezelését, a terápiának kvázi elszenvedője. Mondanom sem kell, egyik véglet sem vonzó számomra. 

Lassan körvonalazódik bennem, hogy a hagyományos és alternatív gyógyászat mely aspektusait szeretném igénybe venni, és hogy egy egészséges keveréket, mondhatnám egy arany középutat szeretnék bejárni a gyógyulásommal.

A kemoterápiát, a sugárkezelést, sőt akár mindkét mellem eltávolítását támogatom, azonban úgy érzem, ezek a terápiák önmagukban mit sem érnek. Az első, és legfontosabb lelki házifeladatom, hogy elhiggyem, meg tudok gyógyulni. Amilyen könnyű ezt leírni, olyan nehéz úgy igazán hinni benne. Keményen dolgozom rajta, hogy a rákbetegségről lehámozzam a hosszú évtizedek alatt rárakódott halállal összekapcsolt érzelmeket és képeket és folyamatosan tudatosítom magamban, hogy az orvostudomány szélsebesen fejlődik és ha én is beleteszem azt a pluszt, meggyógyulok. Talán emiatt félek a távolabbi ismerősöket beavatni a diagnózisomba, hiszen mind tudjuk, milyen érzés, mikor valakiről azt halljuk, "Képzeld, rákos!". A fejünkben szépen megjelenik a tar kopasz fej, csontsovány test, mélyen ülő, karikás szemek, amik a vészkijáratot keresik csendben. A sajnálkozó üzenetek, tekintetek, ezek borzasztó lehangolóak, úgy érzem, nekem kell őket győzködnöm, hogy én ezt túlélem. Szóval emiatt a családom és a szűk baráti körömön kívül nem igazán tudja más, bár a faluban már kezd terjedni a híre. Kis közösség, nincsenek titkok. :) 

Ez tehát az alap, erre építkezem mostantól. A terápiámat pedig dietetikai oldalról is szeretném megtámogatni, rendszeres pszichológussal történő konzultációkon dolgozok majd a lelki elakadásaimon, illetve nagy várakozással tekintek a Simonton-terápia elé is, ezekről a következő blogbejegyzésben fogok írni.

Ui.: A 3. napon vagyunk túl a pozitív covid teszt óta, én egyre jobban vagyok, viszont mindkét gyerkőc belázasodott, oh yeah! Szerencsére úgy tűnik, csak lázzal megússzák. Nekem kb. másfél nap volt igen pusztulatos, csak feküdni tudtam, és borzasztó torokfájás gyötört. Mostanra már csak némi orrfújás, kis köhögés maradt, és a médiából is ismerős 100-as pulzus már attól, hogy állok. És ahogy mindig, most is a kutya húzta a legrövidebbet, séta nincs. Hogy futás mikor lesz, csak a Jóisten tudja.