Emlékeztek a Covid időszak klasszikus poénjára? Mikor éveken keresztül minden decemberben azt gondoltuk, ennél szarabb már nem lehet, a következő év ennél csak jobb dolgokat tartogathat. És megint itt tartunk, december van, számot vetünk és imádkozunk, hogy 2024 legyen kicsit kegyes hozzánk.

Januárban én a túlélést tűztem ki célként, amíg minden normális ember fogyni akart vagy találni valami jobb állást, esetleg eljutni valami egzotikus nyaralóhelyre. Nem panaszkodom, teljesült a célom, itt vagyok, gyakorlatilag tünetmentesen, ezt a legfrissebb ct-m is igazolja. De az a naaagy katarzis, amit érezni kellene, valahogy elkerül. Talán mert tudom, hogy a betegségem bármikor kiújulhat, fellángolhat, új áttétet okozhat, sajnos túl sok ilyen sztorit hallottam az elmúlt másfél évben. Áttétes rákosként nincsenek illúzióim, statisztikailag kicsi az esélyem arra, hogy nagymama legyek. Főleg így, hogy jó későn szültem. Szóval a gondolataim még mindig sokszor forognak a betegség körül, de persze nem állandóan.

Sokszor érzem azt a leírhatatlan elégedettséget, amit valószínűleg tényleg csak azok ismernek, akiket megcsapott a halál szele. Hogy az élet csodálatos, hogy minden úgy jó, ahogy van. A betegeken kívül gyanítom, hogy az idős emberek érezhetik még ezt. Nekem nagy előnyöm, hogy sportos, 41 éves testtel és a hozzá tartozó lélekkel tapasztalhatom ezt meg.

Kezemben a kantár, vezetem Csodát magam mellett, oldalát néha finoman odébb tolom, nehogy patájával a lábamra lépjen. Nézem a ködben gomolygó dombokat körülöttünk, a gerincről messze ellátni. Csipkebogyó ring az ágakon, felrebben egy madár. Figyelem, ahogy a kisfiam ül a pónin, az oktató vezeti, nyugodt lépésben haladnak. Én terápiás célból hoztam a lovat a sétára, lecsendesít, nyugtatja a háborgó elmét. Bár régebben lovagoltam, most nem merek felülni. Illetve persze mernék, de a végletekig racionális agyam azt mondja, ne kockáztass. Egy bokaficam is nehezen gyógyulna most, nemhogy egy csonttörés. 7 hónapnyi kemoterápia nem múlik el nyomtalanul. És akkor hirtelen megkérdem, mi lenne, ha elkezdenék futni vele? Próbáld ki - hangzik a válasz. Elkezdek futni, szinte repülök, ez most is megy, a kemók alatt is végig futottam a hegyeimen. Kezemben a kötél, azt hiszem húzni kell majd a lovat. De Csoda érzi a rezdülésem, azonnal ügetni kezd, mint aki erre vár, gyerünk, menjünk, erre való a lábunk, fussunk, szeljük a levegőt, előttünk a világ, a tér arra vár, hogy átfussunk rajta, a lankákon le, az emelkedőn fel, fut mellettem ez a csodás test, és az én csodás testem egy ütemre létezik vele, és elkap a hála, hogy élek, hogy a sejtjeim ennyire belevaló kis teremtmények, hogy kibírták ezt az egész szart, és most is bírják, még mindig bírják, és elfuthatok a világ végére is ezzel a lóval az oldalamon, mámoros érzés, egyszerre sírnék és nevetnék, de aztán inkább megállok. Csoda is visszavált lépésbe velem együtt, bevárjuk a többieket.

Ilyen pillanatokból is kijut szerencsére, persze teremtem magam körül a lehetőséget, nem vitás. De a szívünket nyitva kell tartani, hogy megérinthessenek. Csukott szívvel nem érdemes élni ezen a világon.