Ahogy telik az idő, úgy ülepszik az emberben még egy ilyen hatalmas, villámcsapás-szerű krízis is, mint a rák-diagnózis. Nem könnyebb lesz, csak a fejünk tisztul ki egy kicsit, ami lehetővé teszi, hogy hátralépve a problémától megvizsgáljuk, mit tehetünk egy ilyen helyzetben. 

Az elejétől fogva tisztában voltam vele, hogy a rák egy több ismeretlenes egyenlet. Az interneten sorra lehet olvasni onkológusok véleményét, miszerint a rák kialakulásához a genetikai tényezők mellett a környezeti ártalmak, az életvitelünk és a lelki egészségünk, illetve annak hiánya is hozzájárul. Hogy valakinél mi az az utolsó csepp a pohárban, ami átbillenti a testet, ezt persze senki sem tudja. A tehenek tejében is kimutatható mikroműanyagok? Esetleg a vasárnap jóízűen elfogyasztott rántott hús, vagy kissé szenesre égetett grillezett tarja? A faluban telente gomolygó szmog, amit a fatüzelésű kályhák ontanak magukból? Egy erőteljes hormon változás? A folyamatos, oldhatatlan szorongás, mely néha fojtogatja az embert? Sose fogom megtudni.

Néhány érdekesség, amikbe az utóbbi időben belebotlottam arra sarkallt, hogy átgondoljam, milyen terápiás lehetőségeim vannak. Rákbetegség esetén ugye a két véglet a következő: a teljesen alternatív vonal, ami a hagyományos, nyugati orvoslásban bevett terápiát (kemoterápia, sugárkezelés, műtét) teljesen elutasítja, a lelki elakadások feloldását helyezi fókuszba. Ezt kiegészíti az étkezési szokások megreformálása, esetleges csodaszerek, szuperélelmiszerek, böjt, stb. bevetése. A másik véglet jelenleg, hogy a beteg teljesen aláveti magát az orvos, mint Isten felsőbbrendű, mindenható mivoltának és passzívan szemléli önmaga kezelését, a terápiának kvázi elszenvedője. Mondanom sem kell, egyik véglet sem vonzó számomra. 

Lassan körvonalazódik bennem, hogy a hagyományos és alternatív gyógyászat mely aspektusait szeretném igénybe venni, és hogy egy egészséges keveréket, mondhatnám egy arany középutat szeretnék bejárni a gyógyulásommal.

A kemoterápiát, a sugárkezelést, sőt akár mindkét mellem eltávolítását támogatom, azonban úgy érzem, ezek a terápiák önmagukban mit sem érnek. Az első, és legfontosabb lelki házifeladatom, hogy elhiggyem, meg tudok gyógyulni. Amilyen könnyű ezt leírni, olyan nehéz úgy igazán hinni benne. Keményen dolgozom rajta, hogy a rákbetegségről lehámozzam a hosszú évtizedek alatt rárakódott halállal összekapcsolt érzelmeket és képeket és folyamatosan tudatosítom magamban, hogy az orvostudomány szélsebesen fejlődik és ha én is beleteszem azt a pluszt, meggyógyulok. Talán emiatt félek a távolabbi ismerősöket beavatni a diagnózisomba, hiszen mind tudjuk, milyen érzés, mikor valakiről azt halljuk, "Képzeld, rákos!". A fejünkben szépen megjelenik a tar kopasz fej, csontsovány test, mélyen ülő, karikás szemek, amik a vészkijáratot keresik csendben. A sajnálkozó üzenetek, tekintetek, ezek borzasztó lehangolóak, úgy érzem, nekem kell őket győzködnöm, hogy én ezt túlélem. Szóval emiatt a családom és a szűk baráti körömön kívül nem igazán tudja más, bár a faluban már kezd terjedni a híre. Kis közösség, nincsenek titkok. :) 

Ez tehát az alap, erre építkezem mostantól. A terápiámat pedig dietetikai oldalról is szeretném megtámogatni, rendszeres pszichológussal történő konzultációkon dolgozok majd a lelki elakadásaimon, illetve nagy várakozással tekintek a Simonton-terápia elé is, ezekről a következő blogbejegyzésben fogok írni.

Ui.: A 3. napon vagyunk túl a pozitív covid teszt óta, én egyre jobban vagyok, viszont mindkét gyerkőc belázasodott, oh yeah! Szerencsére úgy tűnik, csak lázzal megússzák. Nekem kb. másfél nap volt igen pusztulatos, csak feküdni tudtam, és borzasztó torokfájás gyötört. Mostanra már csak némi orrfújás, kis köhögés maradt, és a médiából is ismerős 100-as pulzus már attól, hogy állok. És ahogy mindig, most is a kutya húzta a legrövidebbet, séta nincs. Hogy futás mikor lesz, csak a Jóisten tudja.

Az Onkológiai Intézettel való első randim füstbe ment, a hétvégén már éreztem, hogy beteg leszek, de betudtam az idegállapotomnak. Aztán hétfő reggel határozottan az volt az érzésem, valami nincs rendben, borzasztó torokfájás gyötört, csináltam hát egy covid gyorstesztet, ami pozitív lett. Ahogy a párom mondaná, egy mérés nem mérés, nosza csináltam még egyet, ami szintén kimutatta a vírust. Fájó szívvel lemondtam az időpontomat, szerencsére egy hét múlva már mehetek is, amennyiben lesz negatív tesztem. Addig pedig marad a jól ismert várakozás, ami persze a legrosszabbat teszi az emberrel, mert van ideje agyalni. Addig agyaltam, hogy rájöttem, tök jó, hogy most kaptam el, kemó alatt sokkal nagyobb baj lenne a koronavírust benyelni.

Mondjuk ma a kislányom, H. is belázasodott, de nem tudom, hogy ő is elkapta vajon vagy csak a fogzás viseli meg, most tör át a felső metszőfoga. Így persze nem unatkozunk. Végtagfájdalmak (vajon ez már áttét vagy csak a covid? kérdezi a kisördög a vállamon...), hőemelkedés, köhögés és egy bazi sün a torkomban. 

Tegnap volt az anyatejes táplálás világnapja. Fájó szívvel gondoltam rá, a kisfiamat 2,5 évig szoptattam, lányomat kénytelen voltam idő előtt leválasztani, kemoterápiás kezelés alatt tilos az anyatejes táplálás. A diagnózisom napján elkezdtem csökkenteni a szoptatások számát és kb egy hét alatt sikeresen le is szoktattam, könnyen vette az akadályt szerencsére. Párszor még fejtem, mikor úgy éreztem, feszül a mellem. Tegnap, a covid teszt eredménye után gyorsan megint előkaptam a mellszívót. Tudtátok, hogy az anyatejbe a női test automatikusan kiválaszt ellenanyagot betegség esetén, így védve a babát? Egy csepp sem jött már, amit odaadhattam volna neki. Persze, ha nagyon akarnám, még vissza lehetne hozni, a tej ugyanis 40 nap alatt apad csak el az embereknél, de a hormonos daganatokra, mint amilyen nekem is van, mind a terhesség, mind a szoptatás rossz hatással van, így elengedtem ezt. Ha ez az ára, hogy meggyógyuljak, legyen.

Úgyhogy a héten karantén és "pihenés" betegen, két gyerekkel, egy kutyával, nagyszülői segítség nélkül. De legalább a párom még szabin van és itt a kert. Itt az önarcképem erről a hétről:

Haladunk, mondhatnám. Megvan a mell biopszia leletem is, nyilván rák, hiszen a nyirokcsomók is azok, így nem lepődtem meg, a sokkon már két hete túlvagyok. Mivel a két terhességemet leszámítva sosem kellett az egészségügy vendégszeretetét élveznem, így nincs tapasztalatom, hogy mennek a dolgok, van, ami meglepett. És gondolom, még lesz is ilyen.

Kezdjük azzal, hogy az EESZT-n hiába állítottam be az értesítés küldését az email címemre, nem küldött. Illetve küldött, egy hétre rá. Mindegy, mert így is naponta többször frissítgettem, így időben láttam. Aztán: két héttel a biopszia után már elég türelmetlen voltam a hiányzó lelet miatt, így hivogattam a mammográfiát, ahogy egyébként ezt kérték. Egy pénteki napon végre azt mondták, látják, hogy megvan a lelet, de azt majd a doktornő nézheti csak meg, nem tudják nekem megmondani, mi az eredmény. Mondtam a hölgynek, hogy én tisztában vagyok vele egy hete, hogy rákos vagyok, hiszen a nyirokcsomókból vett minta kimutatta, így (hacsak nem nyirokrákom van), akkor a mellemben is az van. Akkor is, majd a doktornőhöz kell befáradni személyesen, de ő csak egy hét múlva lesz pénteken. Kis megyei kórházról lévén szó, nyeltem egy nagyot, és felkészültem az újabb egy hetes várakozásra. Gondoltam, ha végre személyesen bemegyek, a dokinő majd mindent elmond, hogyan tovább. Nagyobbat nem is tévedhettem. Egy hetet csak arra vártam, hogy péntek reggel bemehessek, leültessenek egy székre, és mélyen a szemembe nézve közöljék, hogy rákos vagyok. És hogy a fiatal korom miatt (sic!), itt nem kezelnek, az OOI-ba, közismertebb nevén a Kék Golyóba kell mennem Pestre. Akiket leszek szíves felhívni, telefonszám a neten, és ha esetleg a magas betegszám miatt húzódoznak, akkor, de csak akkor jöjjek ide vissza. 

Félreértés ne essék, nem gondoltam, hogy az amúgy is túlterhelt egészségügyi dolgozók feladata lenne az utamat egyengetni, de azért fura azt hallani, hogy ők továbbküldenek egy intézménybe, ahol esetleg nem fogadnak. És hogy rám hárul saját magam határozott menedzselése egy olyan területen, ahol totál újonc vagyok. Aggódnom azonban nem sokáig kellett, koradélután már el is értem az Onkológiai Intézetet, roppant készségesek voltak, a telefonbeszélgetés közben ránéztek a leletekre és hétfőre már adtak is időpontot. Leleteket papír alapon leszek szíves vinni, mert az EESZT néha huncutkodik, ne azzal menjen a drága idő. A lelet alapján már azt is elmondták, hogy biztosan kemóval kezdünk. Neoadjuváns kezelésnek hívják, mint megtudtam, ha jól értem, a nagyobb daganatoknál ez a protokoll, így a műtétre egy lekicsinyített, sőt akár teljesen felszívódott (regresszív, jönnek itten a latin szavak dögivel) daganatot (esetemben daganatokat) kell kiműteni.

A megkapott leletemet még délután megosztottam a zárt mellrákos facebook csoportban, ahol a régi motorosok elmondták, mi mit jelent, mire lehet számítani.

A dagim tehát ösztrogén hormon érzékeny így 5 évig hormonkezelést is kapok majd, helló menopauza 40 évesen! Az osztódási mutatója, a Ki67 értéke magas, tehát agresszív, gyorsan terjedő rákom van. Öröm az ürömben, hogy a kemóra viszont remekül reagál ez a fajta. Grade II, azaz 2.stádium, sebaj, innen szép nyerni. Lehetne IV.stádium, na az baj lenne.

Ami még az egészben pici töketlenkedésnek tűnik, hogy ebben az utolsó egy hetes várakozásban pl. mondhatták volna, hogy menjek el vérvételre addig is, akkor már azt is láthatnák a dokik hétfőn. Ugye a ráknál az idő tényező a legfontosabb, kicsit úgy éreztem, hogy könnyű más drága idejével nagyvonalú lenni. 

Hát így állunk, hétfőn irány Budapest, kedves szülővárosom, ahonnan már több, mint 10 éve elköltöztem, és ahol az év hátralevő részében gyakori vendég leszek. Bár minden hibája ellenére szeretem, azért most nem őszinte a mosolyom.